- Sziasztok! Mi történt?- köszöntött minket csilingelő hangon és rögtön oda is ugrott hozzám.

- Luca nekem jött, elesett és bevágta a fejét. – magyarázta röviden és tömören Ádám.

- Tegyétek le az ágyra! – mutatott a doki nő a jobb oldali fal mellett álló vizsgáló ágyra.

Ádámék oda vezettek majd Kristóf megragadott és feltett az ágyra.

- Ha nem bánjátok, most megvizsgálnám Lucát.

- Oké persze. – mondta Kristóf és tovább állt az ágyam mellett.

- Légy szíves menjetek ki. – szólt újra a doki.

- Jaa! Értem. – vette Ádám a lapot és kihúzta Kristófot a szobából. Miután becsukták az ajtót a doki oda jött az ágyhoz egy székkel és leült a fejemnél.

- Szeretném, ha válaszolnál nekem néhány kérdésre, akkor is ha elég hülyés fognak hangzani. – mondta.

Nem tudtam, hogy válaszoljak erre. Háton fekve nem szeretek beszélni, de nem mertem bólintani sem nehogy újra annyira fájjon a fejem, mint a lépcsőzésnél. Végül csak egy aprót bólintottam.

- Mi a neved?

- Podmaniczky Luca.

- Milyen nap van ma?

- Hétfő.

- Hányan hoztak ide le?

- Ketten.

- Oké, eddig rendben. Ezt szerintem abba is hagyhatjuk. Fáj a fejed?

- Nagyon… főleg mikor a lépcsőn jöttünk le.

- Hányingered van?

- Csak egy kicsit, mint mikor lefelé nézek sokáig a kocsiban.

- Ha hányni kell, azonnal szólj!

- Oké.

- Mindenre emlékszel, ami veled történ? Nem gondolod úgy, hogy elájultál?

- Nem hiszem. Minden meg van. És az Ádámnak is feltűnt volna.

Egyre többet beszéltem, és egyre jobban csengett a fülem. És ahhoz képest, hogy feküdtem így is szédültem egy picit.

- Mikor felálltál akkor szédültél?

- Igen, vissza is estem a földre. És még most is szédülök egy picit.

- Értem. – bólintott. – Nem látsz homályosan, vagy cseng a füled?

Itt elmosolyodtam. Pont erre gondoltam az előbb.

- Csak a fülem cseng, de elviselhető.

- Oké. – szólt majd felállt és oda ment az asztalához, amiről levett egy apró zseblámpát. – Ezzel most bele fogok világítani a szemedbe, de nem kell megijedned, nem annyira erős a fénye csak a pupilládat szeretném megnézni.

Megint bólintottam ő pedig közelebb lépett. Majd lassan a szemem felé nyúlt és kifeszítette a bal szemhéjamat és belevilágított. Utána a jobbal ugyan ezt.

- Valószínűleg enyhe agyrázkódásod van. Szóval az lenne a legjobb, ha most haza vinne valaki és ezen a héten már nem nagyon mozognál.

- Az egyik osztálytársam már felhívta anyukámat. – mondtam és lassan felültem az ágyon.

- Erre a hétre pedig itt egy igazolás. És jobbulást. – mosolygott rám a doki én pedig lassan kimentem a szobából. 

 

- Baszki! Luca jól vagy? – hajolt le Ádám a kezét nyújtva.

- Azt hiszem. – nyögtem. Igazából nem voltam jól. A fejemet bevágtam a padlóba a világ pedig forgott körülöttem és hányingerem volt.

- Gyere, segítek. – mondta Ádám és megfogta a kezemet azzal a szándékkal, hogy felhúz. Ezzel semmi baj nem lett volna, ha a hirtelen mozdulattól nem szédülök el még jobban és esek újra össze. Hál’ istennek a becsapódás most elmaradt mivel Ádám tompította az érkezésemet.

- Ti mit csináltok? – jött hátra Jázmin.

- Luca nekem jött és azt hiszem bevágta a fejét és most nem tud felállni.

- Mert ilyenkor lassan kell felhúzni te ütődött! – kiabált Jázmin és pedig csak a halántékomat dörzsöltem, hogy múljon már el a fájdalom.

- Na, gyere, felhúzunk. – szólt Jázmin és mindketten a kezüket nyújtották Ádámmal. Így, hogy lassan húztak fel nem szédültem el annyira, de így sem volt túl kellemes. Mikor felálltam átkaroltak és úgy támasztottak meg. Alig bírtam állni. A fájdalom pedig csak egyre nőtt.

- Kristóf gyere ide! –kiáltott Jázmin én pedig el sem akartam hinni, hogy ide hívja Őt.

- Mi az? – kérdezte Kristóf aztán meglátott engem. – Mi történt Lucával? – vált aggodalmassá a hangja.

- Bevágta a fejét, mert ez a mamlasz neki ment. – mutatott Ádámra. – Vigyétek, le az orvosiba én addig szólok az ofőnek, hogy hívja az anyját! – adta ki a parancsot Jázmin és elrohant a tanárért.

Kristóf átkarolta a derekamat és úgy indultunk el. Ezen egy kicsit meglepődtem… és el is vörösödtem. De jelenleg más bajom is volt, mint az, hogy meglátja a vörös arcomat. És ahogy így belegondoltam az osztály két leghelyesebb fiúja vitt éppen az orvosiba. Van ennek jó oldala is! Az orvosi a földszinten van… persze! Nehogy megússzam a lépcsőzést! Mire leértünk majd szétrobbant a fejem a fájdalomtól. És ezt nem úgy kell elképzelni, mint amikor valakinek fáj a feje, mert keveset ivott vagy ilyesmi! Ez annál sokkal, de sokkal rosszabb! Kristóf egész végig azt mondogatta, hogy szóljak, ha álljunk meg. Ez pedig nagyon jól esett… igaz egy kicsit már idegesített mikor hatodszor mondta, de attól függetlenül ez aranyos volt tőle. Mikor megálltunk az ajtó előtt Ádám kopogott majd meg sem várva a választ benyitott. Szemben egy íróasztalnál egy fiatal nő ült. Szőke haja kontyba volt fogva és maximum 25 éves volt.

 

Így mentem le a konyhába kezemben a 10 kilós sulis táskámmal. A konyha pulton egy kakaós csiga várt és egy cetli. Anyu ma nem megy dolgozni és hagyjam aludni. Igazán kedves! Gyorsan csináltam magamnak egy szendvicset a suliba majd egy kakaóval leültem megenne a csigát. Kaja után megmostam a fogamat és elindultam a suliba. Felmentem a terembe és leültem a helyemre. Kriszti és Jázmin már bent voltak és beszélgettek. Rám ügyet sem vetettek. Nem is csodálkozom! Az ő helyükben én is így viselkedtem volna. Hisz épp, hogy összebarátkoztunk én hozzájuk sem szóltam, csak a magam bajaival voltam elfoglalva. Bár ők sem igyekeztek különösebben hozzám szólni…

- Sziasztok! – léptem oda Jázmin padjához.

- Szia. – húzta el a száját rám nézve Kriszti.

- Na, most már kellünk? – nézett rám Jázmin köszönés nélkül. – Csak mert eddig tojtál a fejünkre.

- Bocsánat. Az életem… fenekestül felfordult. De azért ti sem kerestetek különösebben! – támadtam rájuk ugyanis nem csak én voltam a hibás ebben az egészben.

- Tudod hányszor kerestünk téged? Oda mentünk a padodhoz, írtunk Facebookon, twitteren, snapchaten és viberen! Még csak meg sem nézted őket nem, hogy válaszoltál volna rájuk! – fakadt ki Kriszti.

- Nem láttam őket. – sütöttem le a szemem a hajamba túrva.

- Mindenkinek van rossz napja –kezdte Jázmin. – De ilyet akkor sem csinálhatsz. Barátok vagyunk, viselkedjünk is úgy. Hisz mi lenne akkor, ha ti itt hagynátok, nekem meg Xénivel kéne megbeszélnem, hogy kibe vagyok szerelmes?

Erre persze nem bírtam megállni és elképzeltem, ahogy Jázmin Xénivel és Renivel beszél a szerelméről… és ekkor elkezdtem pukkadozni a nevetéstől. Gondolom Krisztinek is ez jutott eszébe, mert ő is ugyan úgy röhögött. Jázmin pedig csak nézett minket és úgy tett mintha valamit lesöpörne a tenyeréről. Na, szépen vagyunk! Végig ez volt a terve! Igaz ezzel csak jót tett, mert Kriszti már nem annyira haragudott rám… Legalábbis úgy látszott. Megbeszéltük, hogy szombaton Jázminéknál találkozunk délben. Persze ahogy leültem a helyemre eszembe jutott, hogy Jázmin nem adta meg a címét. Így villámgyorsan felpattantam. Pechemre valaki pont megállt a padomnál így teljes lendülettel neki mentem vagy a földre estem.

 

A hét többi részére nem nagyon emlékszem. Anyu minden délután mikor hazaértem (vagyis többnyire mikor ő hazaért, mert ugye én előbb vagyok otthon) megkérdezte mi volt a suliban. Erre két okom volt, hogy ne válaszoljak: 1. haragszom rá a „Joci reggel melletted alszik” történet miatt és a 2. nem volt mit mesélnem. Az órákat végig ültem, de csak bámultam ki a fejemből az agyamig meg semmi nem jutott el. A táncot ugyan így csináltam végig. Nem érdekelt sem Kata ölni is képes pillantása, sem pedig Kristóf. Csak léteztem, de nem éltem.

Itt persze mindenki felteszi a kérdést: Miért? Egyszerűen fogalmam sincs. Nem tudom mi ütött belém. A legfurcsább pedig, hogy nem éreztem egyedül magam. Inkább csak unatkoztam. Kivéve mikor olvastam. A hangulatom csak még jobban feljavította a képzelő erőmet így minden érzelembe, amit a szerző leírt bele tudtam képzelni magam.  És mit csináltam mikor éppen nem olvastam? Táncoltam. Esetleg facebookoztam, de az is előfordult, hogy csak bámultam a videókat a youtubeon.

Végül ebből a hangulatból Ivett rántott ki mikor vasárnap rám írt. Elmesélte, hogy mennek osztály kirándulni. Utána pedig megkérdezte én mit csinálok, vagy miért nem írtam eddig. Ekkor neki álltam leírni, hogy mi van velem. Na, igen… egy igazi regényt írtam. Végül több mint 2 órát beszéltünk. Főleg Kristófról és az ő szerelméről, Gergőről.

És persze Ivett hatására reggel 5 órakor kipattant a szemem és elmentem futni. Hogy mi ütött belém? Tegnap este vagy fél óráig azt hallgattam – vagyis inkább olvastam – hogy menjek el futni, mert az milyen jó. Ivett pedig addig nem hagyott békén, míg meg nem ígértem neki, hogy elmegyek. Elfutottam a suliig és vissza. Vagyis inkább kocogtam, mint futottam.  De mivel a kocogás is a futás egy formája… na, mindegy! Újdonsült barátnőmnek pedig igaza volt. Tényleg felfrissített. Persze attól függetlenül lógott már a nyelvem mire felmentem a szobába, de viszonylag élveztem. És még csak 6 óra volt! Mivel eléggé megizzadtam elmenten és letusoltam. Élveztem, hogy nem kell sietnem, hisz még van 2 teljes órám arra, hogy beérjek a suliba. Azt, hogy megmossam a hajam nem mertem bevállalni, mert féltem, hogy nem lesz időm megszárítani azért, mert elég hosszú és sokkal dúsabb, mint más embereké. Szóval nyugisan lezuhanyoztam majd a törülközőmet magam köré csavartam – miután megtörülköztem – és leültem a szobámban a szekrényem elé kitalálni mit vegyek fel. Viszonylag szép idő volt délutánra pedig meleget mondtak, úgyhogy egy fehér póló mellett döntöttem, amire rávettem egy farmar bolerót és egy baglyos nyakláncot. Alulra pedig egy háromnegyedes nadrágot választottam, aminek sima kékfarmer színe volt. A szekrény mélyéről pedig előkotortam a barack színű conversemet. A hajamat szombaton mostam meg ezért kiengedve hagytam csak egy hullámcsattal tűztem el a szemembe lógó tincseket. 

 

- Szia! – köszöntem rá mosolyogva és belül várva, hogy milyen oltást fogok ezért kapni. Hát nem kellett sokáig várnom.

- Szia! Hát te? Nem gondoltam volna, hogy harisnyában és tütüben ugrándozol. – röhögött én pedig legszívesebben… pofon vágtam volna.

– Bocsi, tudod, a hip-hop átka, hogy utáljuk a balettot. És a balettosokat. Sorry. – görbítette le a száját.

- Hát én sem bírom annyira ezt az „essünk szét, mert olyan kemények vagyunk, de előtte mozogjunk össze vissza valami hülye zenére” stílust. – nevettem, hogy azért neki is jusson egy kis oltás. - Nem vagyok az a megsértődős típus, ezért nem vettem magamra a beszólást. – füllentettem ezzel kihúzva magamat a hatalmas csávából, amibe egy beszólás miatt kerültem. Pedig ha tudná, hogy mennyi munka van benne!

- És mióta táncolsz? – kérdezte, miközben leültünk az egyik csupa rózsaszín padra.

Az egy dolog, hogy szeretem a rózsaszínt, de ez már azért túlzás! Itt szinte minden rózsaszín! Azt hiszem, majd szólok Fanninak ez ügyben.

Épp válaszolni akartam a kérdésére mikor a két Fanni (kiderült, hogy az ő tánctanára is Fanni) elkezdte tépni egymást.

- Fanni! –szólt erőteljesen Ivett az egyik tanárra. Gondolom az övékre. – Nem érsz el semmit, ha szétvered, vagy szétoltod szegény edzőt. Inkább gyere. A kicsik sem nézik ezt annyira jó szemmel. És gondolom, a szüleik sem fogják. – fogta meg a kezét. Erre az edzőjük lenyugodott egy picit és hátra sem nézve kiment a teremből.

- Bocsi Luca, Fanni néha… elég hamar begurul. – nevetett, de azért elég szégyenkező volt a hangja.

- Semmi gond, a mi Fannink se százas néha. – nevettem, majd intettem és odamentem Fannihoz. Persze nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza… tisztára, mint a filmekben! Viszont én nem azt láttam, hogy megcsókolja a szerelmemet vagy ilyesmi, csak, hogy felvesz egy kislányt a hátára és kimennek a teremből.

- Te megvesztél? – támadtam Fannira. – Miért nem mondtad, hogy „oké rájuk szólok” és akkor nem lett volna ez!

- Bocs, de ne hagyhattam szó nélkül… és amúgy is én vagyok a felnőtt! – intézte el ennyivel.

- Még is több eszem van, mint neked! – kiabáltam tovább Fannival.

Sajnos csak miután kimondtam, akkor éreztem, hogy ezt nem kellett volna.

- Na, ide figyelj! Ne merészelj velem így beszélni! Egyelőre én vagyok a tanár, te pedig nem szólsz bele az én dolgaimba! – nézett rám dühösen.

- Bocsánatot kérek, de lásd be, hogy nem volt valami felnőttes az előbbi viselkedésed.

- Én is bocsánatot kérek, és tudom, néha elszáll a fejem.

A tánc végén Fanni haza dobott én pedig, mint egy krumplis zsák dőltem be az ágyamba, olyan hulla voltam. Ivettel nem találkoztam utána, gondolom nekik előbb lett vége az órának, de azért este még ráírtam és beszélgettünk egy kicsit.

 

Az épület nem volt messze csupán 10 percre kocsival. Elvileg 2 éve épült, de még mindig olyan mintha tegnap lettek volna kész vele. Bár szép is lenne, ha 2 éve alatt tönkre menne. Az épületben két táncterem volt. Az egyik volt a miénk a mellette lévő pedig egy másik tánccsoporté. Persze onnan már dübörgő zene szólt.

Épp a teljes közepén voltunk a próbának, mikor Fanni azt mondta, hogy most én vagyok a főnök, mert ő ki megy telefonálni és ott hagyott.

- Oké! – tapsoltam. – Mindenki menjen a balett rúdhoz és egy picit erősítünk! – szóltam a 9 és 10 éves kisgyerekeknek.

Szófogadóan mindenki oda ment és az egyik kezével megfogta a balett rudat, úgy hogy felém fordult.

- Mindenki tudja, hogy mi az, hogy  plié* és, hogy relevé*? –kérdeztem mire sok bólogató fej nézett vissza rám.

- Oké, akkor kezdjük! Plié, relevé, plié, relevé…- és így folytattam addig, amíg Fanni vissza nem jött, majd újra tapsoltam. – Akkor most jeté*!

Ütemre mozdult minden láb Fanni pedig csodálkozva nézett, hogy milyen rend van.

- Oké! Szeretnétek megmutatni Lucának, hogy mit tanultunk eddig? –kérdezte Fanni és a zenelejátszóhoz ment.

- Igen! – hangzott a 14 darab lánykiáltás, akik máris egy alakzatot vettek fel velem szembe.

Viszonylag ütere, kisebb- nagyobb bakikkal, de végig csinálták a gyakorlatot én meg megtapsoltam őket. Végül is még fiatalok!

- Amiért ilyen ügyesek voltatok játszhatunk valamit!- mosolygott Fanni.

- Fogócskát!

- Bújócskát!

- Nem hiszem, hogy itt tudnátok bújócskázni. –néztem rá az egyik kislányra.

- Oké! Akkor a fogó… Petra! – mutatott egy copfos lányra a következő pillanatban pedig elszabadult a pokol, csak kisebb méretben.

Mivel konkrétan majd nem fellöktek fogtam magam és leültem Fanni mellé. A hangzavar persze csak egyre fokozódott, ahogy egyre több kontyos, copfos kislány lett a fogó. A következő pillanatban pedig kivágódott z ajtó és egy nő lépett be rajta vörös fejjel. Oda jött hozzánk és a „törpéket” túlkiabálva mondta el Fanninak, hogy csillapítsa le őket. Na, jó! Nem ilyen szépen, de a lényeg ez volt. Persze az óta már néhány fej is megjelent az ajtóban a másik csoport diákjai közül mikor kiszúrtam valakit, akit már ismerek. Ő még nem vett észre, szóval felálltam, hogy oda menjek köszönni. Persze azért megigazítottam a szoknyám, de mikor felnéztem láttam, hogy a lány leesett állal bámul rám. Azt hiszem nem erre számított mikor mondtam neki, hogy táncolok.

 

Joci feküdt anya mellett átkarolva a derekát egy szál alsó gatyában. Teljesen kiborultam. Kivágtattam a szobából, a kávét a mosogatóba öntöttem és felrohantam az em. Villámgyorsan készültem el és a táskámmal együtt mentem le az ajtóhoz. Felvettem a bakancsom és elindultam a suliba. Persze a bejárati ajtót jól bevágtam, hogy felébredjenek és tudják: láttam.

Hét órakor értem be a szinte még a kihalt suliba. Felmentem a termünkbe és leültem a padomba. Elővettem az MP3-mam és zenét hallgattam, de olyan erővel, hogy majdnem kiszakadt a dobhártyám. Tudtam, hogy ez nem tesz jót a fülemnek, de nem érdekelt. Dühös voltam az egész világra, és magamra is. Mégis mi képzeltem, hogy majd csak miattam otthagyja azt a pasit? De erre akkor sem számítottam! Legalább szólhatott volna anya! Egyáltalán mit akart csinálni? Bezárni a szekrénybe, míg én elmegyek?

Üdv hétfő reggel, ami ennél szörnyűbb már nem is nagyon lehetne!

 Miután meguntam a dübörgő zenét a fülemben, benyúltam a padba, hogy elővegyem a rajzcuccom. Ahogy előhúztam a mappám egy műanyag darab esett a földre. Lehajoltam, hogy felvegyem, és ahogy felemeltem a fejem bevágtam a pad sarkába. Az egyik kezemmel a fejemet dörzsölve egyenesedtem fel. Kinyitottam a tenyerem és szemügyre vettem a műanyag darabot. Egy halálfejes, műanyag gyűrű volt.

- Ez meg, hogy került ide? – kérdeztem magamtól hangosan.

- Bocsi, de már vagy 5 perce itt vagyok… - röhögött rám a jobb oldalamról valaki.

Mikor oda néztem Kristófot láttam amint éppen majd nem megszakad a nevetéstől. Erre persze én is elkezdtem röhögni.

- Bocs… Nem láttalak. – pirultam el.

- Semmi baj…öö…

- Luca. – segítettem ki, mert láttam, hogy a nevemen töpreng.

- Köszi. – nézett rám. – A nevek megjegyzése nem az erősségem. Eddig egyedül Jázminét tanultam. Szóval kihez beszéltél akkor...öö..

- Luca.

- Bocs. Szóval?

- Ja, csak ez a gyűrű volt a padomban… és hangosan gondolkodtam. – mutattam fel a gyűrűt.

- Értem. – nézett rám furán.

- Kérhetnék valamit?

- Nem fogom fel venni! – tiltakozott előre.

- Nem kell felvenned. – nyugtattam meg mosolyogva. - Csak egy apróság lenne.

- És mi?

- Jegyezd meg a nevem.

Erre persze mindketten felnevettünk. Mikor pedig egy kicsit csillapodott a nevetésünk muszáj volt megszólalnom:

- Komolyan gondoltam. Elvégre is együtt járunk táncra is.

Nem sokára elkezdtek bejönni a többiek. A furcsa pedig az volt, hogy Jázmin és Kriszti egymás fülébe suttogva jöttek be… na, jó! Ez egy lánytól nem lenne furcsa, ha az a lány nem Jázmin lenne! És ami még furcsábbá tette ezt az egészet az az volt, hogy rögtön a nyomukban volt Ádám és Zsolti és Márk.

Az egész nap amúgy nem volt gáz. Főleg az infó, mert egész órán azt csinálhattunk, amit akartunk. és ahogy anyunak mondtam: „Endre bá’ a fél órán nincs bent, szóval nem tanulunk semmit. Nem anya nem hazudok, tényleg nem tanulunk semmit. Anya nem tudom átnézni a könyvet, mert nincs könyvünk. Oké, ha beszélni fog rá figyelek. „

Kristóf pedig. Ő egész nap nézett. Vagyis azt hiszem. de az tuti, hogy valamelyik fiú mindig nézett. Bár többnyire Ádám és Zsolti pillantását bírtam elkapni… Kristófnak túl jók a reflexei.

  A délutáni dupla táncot – legalábbis nekem – már nagyon vártam. Sajnos Fanni nem kezdett még bele a páros részeknek a tanításában, szóval viszonylag messze táncoltam Kristóftól… Annál közelebb pedig a 9.-es Katához, aki minden lépésemet árgus szemekkel vizslatta. mi így megjegyzem nagyon idegesítő volt. Miután a suliban végeztünk Fannival bepattantunk a kis kék Suzukijába és elindultunk órát tartani.

 

Tíz óra körül másztam ki az ágyamból. Már ahogy mentem le a lépcsőn éreztem a friss bundás kenyér illatát. Anya sürgött forgott a konyhában a tűzhelyen pedig a reggeli sült. Miután betoltam két szelet kenyeret felmentem a szobámba és felöltöztem. Mivel kint viszonylag jó idő volt csak háromnegyedes gatyát vettem fel. Ahogy ültünk a kocsiban, útban a legközelebb eső H&M felé elgondolkoztam azon, hogy mi lehet azzal a férfival. talán szakítottak? Vagy csak anyu nem akarja többet haza hozni? Igazából passzoltam.

A bevásárlással 2 óra felé végeztünk mivel még kaját is vettünk. A végeredmény két darab gatya, és három darab felső lett nekem, anyunak pedig egy nyaklánc.

Vasárnap neki láttam annak a tömérdek mennyiségű házinak, amit pénteken kaptunk. A társasági életem pedig a nullával egyenlő szinte szóval miután végeztem a házival kiültem a kertbe olvasni… egyedül. Attól függetlenül, hogy szeretek egyedül lenni néha azért jól esne, ha valaki felhívna, hogy nem megyek –e át vagy ki a parkba vagy valami. A telefonom egész nap néma volt.

Másnap reggel kómásan ébredtem és az sem javított a hangulatomon, hogy reggel mindenhol köd volt. Még a kapuig sem láttam el. Fél órával előbb keltem, mint ahogy szoktam, szóval még anyu sem volt fent. Mondjuk, e nem is csodálkozom, mert többnyire nyolckor lefekszik mindig, de most én feküdtem le akkor ő pedig még fent volt. Mivel viszonylag gyorsan elaludtam nem tudtam, hogy anyu mit csinálhatott este még és miért nem feküdt le 8 órakor, amikor szokott.

A legtöbb ember szemében furcsának tűnhet, hogy egy felnőtt ember lefekszik 8 órakor, de anyu nem szeret, fáradt lenni szóval ez van.

Lementem a lépcsőn és csináltam magamnak egy kakaót és anyunak egy kávét. Megittam a kakaómat majd fogtam anyu kávéját és elindultam a szobája felé. Még a csukott ajtón keresztül is lehetett hallani, ahogy horkol. Pedig eddig nem is horkolt… vagy nem ilyen hangosan. Szépen lassan nyitottam ki az ajtót, hogy ne legyen hirtelen világos a folyosón lévő lámpa fényétől mikor megláttam. Ledermedtem.

 

Néhány perc múlva befutott Fanni is. Én pedig neki álltam bemelegíteni. Mivel csak 2 órakor kezdődik, a táncóra most van egy külön órám… magán órám… kinek hogy tetszik. Miután bemelegítettem Fanni a lényegre tért a mondandójában:

- Szóval akkor jössz? – nézett rám, mintha előtte beszéltünk volna valamiről.

- Hova is? – néztem rá felhúzott szemmel.

- Hát hétfőn egy másik helyre. Nincs messze innen, és ha akarod, elviszlek… csak arra gondoltam, hogy jöhetnél velem tanítani. És akkor két órád is lenne hétfőn. Persze csak ha akarod!

- Ööö… oké! de ugye tudod, hogy ezt nekem most mondtad először? – nevettem fel.

- Most, hogy mondod! – gondolkozott el majd ő is felnevetett.

- Jut eszembe! Ugye nem baj, hogy tegezlek?

- Nem dehogy! Amúgy is, csak 25 éves vagyok! Nehogy lemagázz! – nézett rám Fanni

A külön táncóra gyorsan eltelt, mivel minden idő azzal ment el, hogy megmutattam Fanninak, hogy mit tudok. Miután pedig kicsöngettek a 6. óráról, elkezdtek szállingózni az emberek. Nem sokan táncolunk a suliban, de azért nem is kevesen… Összesen 19-en voltunk most a teremben, plusz Fanni. Megijedtem, mert Kristóf még sehol nem volt.

- Oké akkor azt hiszem, mindenki itt van! – tapsolt Fanni mi pedig törökülésben köré gyűltünk.

Ahogy tüzetesebben megnéztem mindenkit rájöttem, én vagyok itt a legfiatalabb. és az is leesett, hogy ők már egy összeszokott csapat… én pedig új vagyok. És kívülálló.

Ahogy így töprengtem befutott Kristóf is és felhúzott szemöldökkel, de leült mellém.

- Szóval! – tapsolt megint Fanni. – Gondolom, tudjátok, hogy hétfőn és pénteken lesz tánc mindig 2 órától 4 óráig. Fontos, hogy sajnos nem építettek külön öltözőt, szóval a WC-ben, a tornaterem öltözőjében, vagy ha nem vagytok, szégyenlősek itt tudtok átöltözni. ma már is elkezdjük tanulni a félévi gálára való táncunkat és majd később fog kialakulni, hogy melyik páros táncolja majd a szólót. Azt hiszem, ennyi lenne… Akkor kezdjük is el! – fejezte be a tájékoztatást és beállt a tükörrel szembe.

Mi pedig követtük és három sort alkotva mi is felálltunk. Én pedig a legelsőbe kerültem. Mellettem volt egy fekete hajú 9.-es lány és egy kigyúrt helyes fiú.

- Elsőnek eltáncolom, az elejét próbáljatok utánozni! Utána pedig átvesszük a lépéseket. És valaki indítsa el a zenét!

Egy lány rögtön ugrott, a zene pedig elindult. Fanni pedig elkezdett táncolni, ami mellékesen iszonyat jól ment neki! Bár tanítja a táncot, szóval nem tudom mit hittem!

- Oké akkor most zene nélkül csak a lépéseket lassan! – adta ki az utasítást. – Öt, hat, hét-nyolc! Egy- két- há’- négy- öt -hat- hét-nyolc, egy-két-há’-négy-öt-hat-hét-nyolc!

Két óra alatt 5 nyolcast tanultunk be és gyakoroltunk be. És ahogy körbe néztem rögtön rájöttem, hogy a mellettem lévő fekete hajú lány a legjobb. Vagyis volt eddig… mert most már itt vagyok én! Igaz hangyányit szerényen…

Mikor mindenki elment én is összepakoltam a cuccom és átvettem a cipőmet, majd odamentem Fannihoz.

- Ki az a fekete hajú lány, aki mellettem állt?

- Katának hívják. Két éve mindig ő kapja a szólót… De te le fogod körözni.

- Abba azért ne legyél biztos. – néztem rá Fannira.

- De az vagyok. Amúgy hétfőn hozz balett cuccot is, mert a másik helyen csak azt tanítok!

- Oké! Akkor, szia! – köszöntem el és haza indultam.

Otthon gyros várt, amit anyu a munkahelye melletti büféből hozott. Meglepetésemre már otthon volt, nem csak egy cetli várt.

- Hogy- hogy itthon? – kérdeztem és elvettem a gyrost az asztalról.

- Úgy alakult, hogy péntekenként leszek rövid napos, bár ha ilyen korra tesznek majd egy tárgyalást, akkor meg tök mindegy. – mondta lazán és tovább ette a gyrosát miközben valamilyen újságot nézegetett.

- Ötös lett az angolom. – mesélte, anyu szeme pedig felcsillant.

- Ügyes vagy!

- És Fanni elhívott segíteni órát tartani. Szóval majd csak 5 óra körül jövök hétfőn. – mondtam két falat közt.

- Ezt hogy is szeretted volna mondani?- nézett rám anyu felhúzott szemöldökkel.

Sóhajtottam.

- Elmehetek pénteken táncórát „tartani”? – kérdeztem behízelgő hangon.

- El. – bólintott anyu és a figyelmét újra az újságnak szentelte. – Arra gondoltam, hogy holnap elmehetnénk venni neked néhány új ruhát. Főleg farmer kéne, de néhány póló és hosszú ujjú is jól jönne, mert nyáron sokat nőttél.

Ez a „nyáron sokat nőttem” dolog annyi, hogy 160 cm lettem és így szinte minden ruhából egy mérettel nagyobb kell. De 5 centit nőttem egész nyáron! Az szerintem nem sok! De hát, ha új ruha, akkor új ruha!

Felmentem a szobámba a táskám pedig az íróasztalomnak támasztottam. Néhány percig gondolkodtam azon, hogy megírjam-e a házimat aztán úgy döntöttem nem. Hisz eddig is mindig vasárnap írtam a házim…

 

Épp elindultam haza a járdán mikor valaki rám dudált én meg ijedtemben egy hatalmasat ugrottam. Anyu volt az. Úgy döntöttem, hogy viszonylag igaza van apunak: nem haragudhatok anyura. Kinyitottam az ajtót és bepattantam anyu mellé.

- Hali! – köszöntem és két puszit nyomtam az arcára. – Hogy- hogy eljöttél értem? Öt perc és otthon lettem volna.

- Szia, kincsem. Igen tudom, hogy öt perc múlva otthon lennél, de 2 órára beszéltem meg időpontot a fodrászhoz.

- De hát nyáron volt vágva a hajamból!

- Igen, tudom. De úgy döntöttem, hogy megkaphatod azt amire eddig vágytál.

- Mire is vágytam? – nevettem fel.

- Arra a festett hajra… csak nem tudom mi a neve.

- Ombre?

- Igen. - válaszolt anyu.

- Jujj, köszi, anyu! Imádlak! Köszi, köszi!

Több mint 2 órát ültem a fodrásznál. Ilyenkor szívás, ha sötétbarna a hajad, mivel azt elsőnek ki kell szívni és csak utána lehet befesteni ombrera. Miután pedig kész lett megkértem anyut a fodrászat előtt fotózza le a hajam. Gyönyörű volt! És a suliban nincs betiltva!

Másnap alig vártam már a táncot. Kétszer is megnéztem, hogy mindent bepakoltam- e majd induláskor az ajtóban még egyszer.

Második órában Kenderes Márta tanárnő kiosztotta az angol dogákat és nagy örömmel közölte, hogy csak 2 emberé nem lett ötös. Ahogy végignéztem az osztályon rádöbbentem, hogy még nem volt olyan angolom ahol egy teljes osztály jelen lett volna. Hisz mindig voltak németesek és angolosok. Itt pedig mindenki tanul angolt – ezért szinte elölről kellett kezdenünk- és csak az eredeti németesek tanulnak németet.

Szóval ez az ötös is tökre feldobta a napomat, hát még az, hogy délután tánc! Egész nap bezsongva ültem és vártam, hogy kicsöngessenek és vége legyen az 5. órámnak, ami rajz volt. Vagyis lesz, mert, még csak most csöngettek ki a negyedik óráról. Mikor megszólalt a csengő egy tanár lépett a terembe. Mivel egy héten csak egy rajzunk lesz így a rajztanárral még nem találkoztunk.

- Hetes? – nézett körbe.

- Van olyan is? –nézett körbe Zsolti mire mi mind felröhögtünk.

- Andrássy Jázmin és Faragó Ákos. Ők a hetesek. – szólt mire Jázmin kipattant a tanár mellé és jelentett.

- Leülhettek. – szólt a tanárnő mi pedig zokszó nélkül engedelmeskedtünk neki. – Szeretném, ha mindenki bemutatkozna és elmondaná, hogy szokott- e rajzolni vagy egyáltalán szeret-e. Kezdjük az ablak felől.

- Váradi Máté vagyok és csak firkálni szoktam.

- Pataki Zsolt Jenő vagyok és szoktam rajzolni… főleg más arcára. És kérem a tanárnőt, hogy Jenőnek hívjon. – szólt Zsolti mire mindenki elkezdett röhögni.

Én pedig három napja először nevettem úgy isten igazából. Egy ideig eltartott, míg mindenki bemutatkozott, de ennek is vége lett. És még volt 30 perc az órából!

- Oké akkor szeretném, ha elővennétek egy rajzlapot és ceruzát. Ha pedig ezzel meg vagytok, akkor elmondom, mit kell ma csinálni.

Hát igen… eddig tartott a csönd. Ugyanis most jöttek a „van egy lapod?” „tudsz adni lapot?” „kinek van lapja?”felkiáltások. Én személy szerint a fél rajztömbömet elosztogattam, de Ákost sem kímélte senki. Végül persze eljutottunk odáig, hogy mindenkinek volt lapja… De ceruzája nem. És újra jöttek a kérdések: „kinek van egy kölcsön ceruzája?” Adjon már valaki egy ceruzát!” és akkor megszólalt Zsolti, aki Mátétól kapott kölcsön rajzeszközt:

- Máté! Neked milyen pici a ceruzád!

Erre mindenki ránézett Zsoltira majd Mátéra és szakadtunk a röhögéstől. Pedig még csak fél óra sem telt el.

Mikor lenyugodtunk a tanárnő hozzá látott, hogy elmondja mi a mai feladat.

- Ma állatokat fogunk rajzolni ezekről a képekről – mutatott fel néhány nyomtatott színezőt. – Viszont ki az aki szokott rajz szakkörre járni?

Egyedül én és Ádám tettük föl a kezünket.

- Oké akkor ti nehezebbet kaptok. És egy meghívást az itteni rajz szakkörre is! – szólt és elkezdett körbe menni a lapokkal mindenki asztalára letéve egyet.

Mikor oda ért hozzám a kupac aljáról húzott ki egy papírt és letette elém. Egy Kőszáli kecske volt rajt… viszonylag könnyűnek látszott. Ádám pedig majmokat kapott.

Még ki sem csöngettek mikor a legtöbben „Kész!” Felkiáltással tették el a rajzokat a padba. Én pedig lassan, de biztosan haladtam a cél felé. Ez azt jelenti, hogy még csak a kecse feje és háta volt kész. A lap többi része pedig üres volt. Ráírtam a nevemet a jobb alsó sarokra és én is eltettem a rajzom. Pont mikor kicsöngettek. Szóval fogtam a kis rózsaszín táskám és elindultam a táncterem felé. Mikor leértem még senki nem volt a teremben szóval fogtam magam és villámgyorsan átöltöztem. Nem tudtam, hogy melyik cipőmet vegyem fel, de végül a „mindentáncrajó” cipő mellett döntöttem. Imádom ezt a cipőt… igaz ez rokira való, de a balett cipőmbe nem tudok például Hip-Hop-ozni szóval ezért vettem fel ezt a feketét.

 

Reggel a suli felé remegett a kezem. Egyfolytában a röpire gondoltam. Pedig este elég sokat készültem rá! Mikor beléptem az osztályba már csak azért is jó hangosan köszöntem. Pechemre már mindenki bent volt. Így 11 szempár nézett rám. Volt, aki mosolygott (Kriszti és Jázmin) volt, aki gyilkos tekintettel nézett (Xéni, Reni) és volt, aki meg csak simán nézett (mindenki más). Hál’ istennek a hajamat kibontva hagytam így mikor lehajtottam a fejem az függönyként takart el a többiektől. Ledobtam a táskám a helyemre és elővettem a szótáramat. Sorra vettem az összes szót és mondtam magamban. Egyszer csak a jobb oldalon a „függönyöm” elkezdett felemelkedni. A szemem sarkából néztem, hogy ki lehet az.

- Szia!

Lassan emeltem fel a fejem, a kezem pedig elkezdett remegni.

- Szia. – mosolyogtam remegő testtel Kristófra.

- Hogy- hogy újra beszélsz? – nézett rám komolyan.

- Találkoztam egy lánnyal… ő tett helyre. – válaszoltam a kérdésre, ami ha így végig gondolom elég furin hangzott egy fiú szájából.

- Akkor most már oké vagy?

- Azt hiszem. – bólintottam.

Ekkor becsöngettek. Én pedig összerezzentem. Angol doga!

Végül könnyű volt a röpi, nem is értem miért izgultam. Bár utólag mindenki tud okos lenni! A szünetet bent töltöttem és olvastam: Joss Stirling: Lélektársak sorozatának harmadik és egyben utolsó részét. A nap többi részét is ezzel ütöttem el… csak volt mikor kint a padon ülve olvastam Kriszti társaságában. 

 

Másnap semmi nem volt. De tényleg! Este 10 kor mentem be a kertből anyu pedig már aludt akkor. Viszont kint hagyott nekem egy bögre kakaót. Finom meleg volt. Csak ezért vette el, ugyanis kint szétfagytam. A sok sírás eléggé kifárasztott így hamar elaludtam. Reggel pedig lealapoztam a karikákat a szemem körül. A lányok kérdezték, hogy mi történt, de csak annyit mondtam, hogy majd holnap mesélek. Minden szünetben kint ültem egy padon egyedül és csak néztem ki a fejemből. Végül délután úgy döntöttem, hogy felvidítom magam egy csokival, szóval bementem a közeli boltba. Fogtam egy sima tábla Milka csokit és beálltam a sorba. Egy lány állt előttem nagyon-nagyon sok cuccal.

- Menj csak nyugodtan előre, nekem nagyon sok cuccom van. – mondta az ismeretlen lány.

- Ó, nem kell, köszi, van időm! – mondtam kedvesen mivel egy ismeretlennel nem akartam bunkó lenni.

- Oké. – szólt majd elkezdte fel pakolni azt a sok cuccot amivel egy kisebb spájzot is meg lehetne tölteni.

- Hé, nem hittem volna, hogy ennyi cuccod lesz. – mondtam viccesen.

Persze ő azt hitte, hogy komolyan beszélek, az arca pedig elsápadt.

- Nyugi, csak viccelek.- világosítottam föl- Ezt mind haza tudod vinni majd egyedül? – nevettem.

- Inkább úgy mondanám, hogy próbálkozom. – nevetett ő is.

Végül felajánlottam neki, hogy segítek. Egy darabig együtt mentünk, mindketten, mint két málhás szamár. Sokat beszélgettünk. Kiderült az is, hogy Ivettnek hívják és ő is táncol. Sajnos azt már nem tudtam meg, hogy mit. Végül mikor haza értem bejelöltem Facebook-on és Snapchat-en. Igazán kedves lány volt. Szinte már magamat láttam benne.

Miután otthon megcsináltam a házim elmentem fürdeni. Teljesen kivoltam. És holnap röpit írunk angolból. Egy kicsit tanultam még rá majd elvettem egy almát a kosaramból és befeküdtem az ágyamba. Elvettem az éjjeli szekrényről a telefonom és ráírtam Ivettre. Rögtön válaszolt is. Egyfolytában kérdéseket tettünk fel egymásnak. Nagyon sokat megtudtam róla. Kábé fél óráig beszéltünk. Feldobta a napomat ez a csajszi. Remélem, barátok leszünk.

 

Pontosan 9 órakor lett vége az Éhezők Viadalának. Amint felálltunk azonnal csörgött a vezetékes telefon (ami igazából vezeték nélküli). Hogy gondoltam. Anyu volt az. Apu egy ideig vitatkozott vele, de engem nem különösebben érdekelt. Úgy is az lesz a vége, hogy itt alszom. Ezért inkább elmentem a szobámba. Teljesen máshogy nézett ki, mint ami otthon van. Sokkal modernebb volt. És én imádtam! Eldőltem az ágyon és néztem a plafont. Vártam, hogy apu mikor jön be és mondja meg, hogy itt alszom.

De apu nem jött. Még mindig telefonált. Én pedig feladtam. Oda mentem a gépemhez és bekapcsoltam. Mikor feléledt felmentem a Facebookomra és nézegettem a történéseket az idővonalamon. Végül ezt is meguntam és elővettem a farzsebemből a telefonomat.

10 darab Viber üzenetem jött, és 18 Snapchat. Kriszti és Jázmin írt. Mindketten azt, hogy ott volt náluk anyu és engem keresett. Hahh! Persze majd hozzájuk megyek, ahonnan simán elrángat! Persze semmi bajom velük és a barátnőim, de onnan anyu simán elvinne… itt apunál pedig biztonságban vagyok.

Végül apunak csak sikerült megérkeznie. Csupán háromnegyed órát beszélt anyuval… Végül is az neki semmi!

Elnyűtt volt az arca. Tudtam, hogy valami baja van ezért kikapcsoltam a gépet és leültem mellé az ágyamra.

- Sajnálom. – kezdte én pedig már tudtam mit akar mondani. – Most haza kell, hogy vigyelek.

Cserbenhagyott! Ő is! A szívem pedig kettészakadt és a mélybe veszett. Az érzéseim pedig megszűntek. Csak a csalódás maradt mindennek a helyén.

Felálltam és kimentem a szobából. Egyenesen a konyhába. Ott kinyitottam a fagyasztót és kivettem belőle a két fagyis dobozt és a kukához mentem. Kinyitottam a kukát. Egy darabig csak álltam ott, majd elhatároztam magam. A két fagyis dobozt pedig belevágtam a kukába. Lehet, hogy ennek kívülről néz semmi értelme nem volt, de apu jól tudta mit jelképez: a mi szoros kapcsolatunkat.

Utána végig csöndben voltam. Apu egyszer megpróbált beszélni velem a kocsiban, de nem érdekelt. Direkt hátra ültem és csak az utat néztem. Mikor megérkeztünk kiszálltam és meg sem vártam, hogy utánam jöjjön. Becsuktam a kerti kaput és a hátsó udvarunkba mentem. Még mikor ideköltöztek anyáék akkor ültették ezt a dió fát ami ma már hatalmas, mind a törzse, mind a magassága. Elbújtam a fa törzse mögött- ott ahol senki nem lát- és lerogytam a földre.

Négy nap telt el a suliból! Négy hülye nap és az életem a feje tetejére állt! Ha ezt valaki mesélte volna nekem tuti nem hiszem el… De ez most nem mese.

 

Az első kanál tartalma kellemesen hűsítően olvadt szét a számba. Néhány falat után pedig elkezdtem mesélni, apu pedig csak ült és hallgatott. Ja, néha bólogatott is!

Néha el-elsírtam magam… akkor ettem egy kis fagyit és tovább meséltem. Végül befejeztem a mondandómat. Néhány percig csak gondolkodott, majd megszólalt.

- Drágám tudod, hogy mi már 4 éve elváltunk anyuval. Annak, hogy mi újra összejöjjünk az esélye már szinte nulla. És te sem várhatod el, hogy egyedül öregedjünk meg. nekünk nem jött össze az együtt lét, de lehet, hogy másodszorra már össze fog. Persze az is lehet, hogy 2 hét múlva szakítanak… De mit csinálsz, ha nem?

Tágra nyílt szemmel néztem aput. Ezt ő mondta? Vagy anyu már beszélt vele?

- Nem. Tényleg nem akarom, hogy egyedül haljatok meg. De itt vagyok nektek én! Az úgy már nem is egyedül! – érveltem

Apu erre szúrós szemmel nézett rám.

. Jó tudom! – forgattam a szemem. – De akkor is… én nem akarom, hogy anyának legyen valakije rajtad kívül.

- Kicsim ezt el kell fogadnod.

- De én nem fogom őt szeretni!

- Nem is kell. Még beszélned sem kell vele. Csak hagyd, hogy anya megtalálja a szerelmét.

Ezért szeretem apu! Mindig talál egy kiskaput ahhoz, hogy nekem ne kelljen azt csinálnom, amit mások (többnyire anyu) szeretnének. Persze ez sosem maximális kibúvó a dolgok alól, de legalább könnyít egy picit.

Még egy picit beszélgettünk majd apu keresett valami filmet a neten és elindította. Mivel nem mondta meg mit nézünk én elmentem és csináltam egy kis pattogatott kukoricát.

Úgy imádom az illatát! Olyan kellemes! És olyan finom is! Persze még másfél percig mondogattam, hogy „Készülj el, készülj el” mire készen lett. De legalább kész lett! Kiöntöttem két tálba és visszamentem apuhoz, aki már készenlétbe tette a filmet. Letelepedtem mellé a kanapéra és oda adtam az egyik tálat neki.

Hogy el fogok hízni! Az előbb fagyi most meg popi! Pedig én szeretnék 45 kiló maradni!

Miközben ezen gondolkodtam apu elindította a filmet. Fogalmam sem volt arról, hogy mit nézünk, míg meg nem jelent a főszereplő: Kattnis Everdeen, a lány, aki lángra lobbant!

Majd nem felsikítottam örömömben! Ez az egyik kedvenc filmem! Imádom Kattnis-t és Peeta-t meg persze Prím-et és Cina-t. És magát a történetet is. Bár ugye a könyv jobb, mint a film, de én mindkettőt imádom.

 

Reggel anyu ült az ágyam mellett és engem nézett. Pechemre a szemem kipattant így rögtön észrevette, hogy ébren vagyok.

- Kicsim…- kezdte- én el akartam mondani… csak vártam a megfelelő alkalmat. Joci igazán kedves, csak nem tudtam, hogy tartós lesz-e ami köztünk van. De most már tudom, hogy az. Csak elkéstem a bejelentéssel.

A fal felé fordultam. Nem érdekel! A neve sem érdekelt annak az embernek, nem, hogy mi van köztük anyuval! Csak beszélt és beszélt. Aztán egyszer csak felállt és az ajtóhoz ment.

- Ha megismernéd te is szeretnéd. – szólt majd ki ment.

- Soha nem fogom szeretni! – suttogtam és a párnába temettem az arcom.

Az első óráról, úgy ahogy voltam elkéstem. De jelenleg ez sem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb elteljen ez a nap és apu jöjjön értem. El akartam neki mondani mindent. Kristóftól kezdve a tegnap estéig. Utána pedig leülni ez doboz fagyival az ölembe és akció filmet nézni apuval, hogy aztán anyu telefonáljon este 9-kor, hogy hol a büdös francba vagyok. Erre apu azt válaszolná, hogy nem megyek haza, nála alszom és ő majd reggel elvisz a suliba. Persze máshova vinne… mondjuk vásárolni vagy moziba.

Csak Krisztinának és Jázminnak mondtam el. Krisztina rögtön elsápadt, Jázmin pedig kijelentette, hogy ez a gyerekek jogainak a megsértése. Erre persze mindketten ránéztünk mire ő felhozott egy példát:

- Ez ugyan olyan dolog, mint mikor nem mondják el mit kapunk karácsonyra. Mert ha elmondanák, tudnánk reklamálni, ami zavarba, hozná őket így nem mondják el. Hanem kivárják a karácsonyt és leteszik elénk díszcsomagban a világ legeslegrosszabb ajándékát, aminek mi kénytelenek vagyunk örülni akár tetszik- akár nem.

Apu már a parkolóban várt mikor én kimentem a suliból. Bepattantam mellé és nyomtam két puszit az arcára. Míg el nem értünk hozzá nem kérdezett semmit. Mikor megérkeztünk én rögtön a nappaliba mentem ő pedig a konyhába. Két darab dobozos jégkémmel tért vissza és kanalakkal. Leült mellém és oda nyújtotta az egyik doboz fagyit. Krémes eper volt. Az egyik kedvencem. Elvettem a kanalat is és kibontottam a fagyit.

 

Épp lent voltam a konyhában – fagyit kerestem… tudom, hogy nem jó este kilenckor fagyit enni, de akkor is…- mikor anyu megjött. De nem csak az ő nevetését hallottam… egy férfi is volt vele. Ahogy erre gondoltam kiejtettem a fagyis kanalat a kezemből. Jézusom! Megfordultam és anyu dermedt alakját pillantottam meg a konyha és a nappali találkozásánál a konyhasziget mögött.

- Mi az szívem? – szólt egy férfihang és belépett.

Nem bírtam megmozdulni. Nem vettem levegőt. Könny gyűlt a szemembe. Egy ideig vissza tudtam tartani aztán kicsordult az első könnycseppem, majd utána a többi. Anyu csak akkor szólalt meg.

- Kicsim, én… - kezdte és elkezdett felém jönni.

- Még is mikor akartad elmondani?! – kiabáltam ma már másodszorra és felrohantam a szobámba.

Csak, hogy még jobban fájjon neki is jó erősen bevágtam az ajtót és elmentem a síró sarkomba.

Mikor kicsi voltam mindig ebben a sarokban sírtam. Apu pedig mindig feljött és megvigasztalt, majd a háta mögül elő húzott egy fagyis dobozt, aminek a tartalmát közösen benyomtuk. Másnap soha nem mentem iskolába. Persze ha anyun múlt volna ő elküldött volna. De aput nem érdekelte. Az esti sírástól be volt dagadva a szemem, így viszonylag oka is volt arra, hogy otthon tartson, de tudom ez gyenge indok. Ilyenkor mindig kivett egy szabad napot és otthon maradt velem. Filmet néztünk és játszottunk. Na és persze vettünk két új doboz fagyit. z egyik mindig apu kedvence volt a másik pedig az enyém. Ó az a puncs fagyi! Apu kedvence. És ma is ilyet kezdtem el enni!

 

 

 

 

Végül egy fehér póló mellett döntöttem, amin egy rajzolt lány van. Elővettem a tavalyi csizmámat is, ami olyan vékony anyagból van, hogy már nem is csizma… max a fazona. Végül sikerült elindulnom. Igaz késésben voltam, de úgy gondoltam, hogyha egy picit kések az nem baj… várjon csak! A park bejárata előtt megálltam és vettem egy nagy levegőt majd kifújtam. Beléptem a parkba. És ekkor, mint a villám csapott fejbe az a gondolat, hogy hol is találkozunk. Ez a park hatalmas! Ő meg nem írt semmi konkrétat! De akkor még is hova menjek? A foci pályához? A piknikező részhez? Vagy ahhoz a gyönyörű réthez? Vagy a skate pályára? Ó atyám!

Végül a piknik rész mellett döntöttem. Ott vannak padok is, egy kisebb tó és táncolni is lehet a füvön. Persze mikor körül néztem csak egy lány ült az egyetlen padon, amit még nem vittek el. Álldogáltam egy darabig majd odamentem és leültem mellé.

- Te vagy Luca? – kérdezte a lány nekem pedig elállt a lélegzetem.

- Igen.

Ránéztem. Ismerős volt, de nem tudtam honnan. Szőke hajú volt. Viszonylag szép is… Hol láttam?! Ó! Honnan a francból ismerem?

- Mert? – kérdeztem, így gondolkodási időt adva magamnak.

- Rövid leszek. – fordult felém a pillantása pedig azt sugallta, hogy mindjárt a torkomra veti magát. – Takarodj a közeléből!

Nem értettem. Miről beszél? És honnan ismer? Ha beszéltünk volna, már akkor emlékeznék rá.

- Kinek a közeléből? Miről beszélsz?

- Kristófról! Hagyd békén! Ne is nézz rá! Ő az én pasim! –ordított.

Á! Szóval ő az a szőkeség Kristóf képeiről! Hogy menne a…!

- Ha nem szállsz, le róla meglakolsz! Értetted hülye picsa? Értetted? – kiabált tovább az arcomba.

Nem gondolkodtam. Pofon vágtam. Eltántorodott és az arcát fogta. Hatalmas, kidülledő szemekkel meredt rám.

- Nem! – ordítottam én is és felálltam. – Majd ha azt mondja, hogy nem kellek neki! Addig soha!

Legszívesebben még egyet behúztam volna neki, de nem mertem. Féltem, hogy a végén még nekem ugrik. Inkább felemelt fejjel jöttem el.            

 

*

 

Mikor hazaértem, csizmástól, mindenestől rohantam fel a szobámba és rogytam az ágyamra. Megint sírtam. Még az első hét sem telt el, de én már megint sírtam. Most viszont nem fogok lemondani Kristófról! Az enyém lesz. Csakis az enyém! Hisz én fogok vele táncolni nem?

 

 

 

- Nyugi elment.

- Köszönöm. – szóltam Fanninak.

- Fantasztikusan táncol. - nézett rám és felhúzott a földről. – Jó párost alkotnátok.

Leporoltam a nadrágom és rá néztem. Én? Meg Ő? Vele? Vele táncolnék?

- Az már csak azért is lenne lehetetlen, mert tuti, hogy elájulnék… - szóltam és közben azon ábrándoztam, hogy vele táncolok.

Csak mi lennénk a színpadon. Mindenki minket nézne. Mi pedig csak egymás szemébe. Magával ragadna a zene és csak táncolnánk, táncolnánk és táncolnánk. Az utolsó lépés pedig egy ugrás lenni. Ami úgy nézne ki, mintha csókolóznánk. Ő pedig tényleg megcsókolna.

- Szóval? – nézett rám Fanni.

- Tessék?! – riadtam föl a gondolkodásból. – Elnézést nem hallottam, amit mondtál.

- Nyugi. Már akkor abbahagytam a beszélést mikor láttam, hogy te máshol jársz. De inkább mennyünk be a terembe. Mindjárt vége a szünetnek.

Ahogy beléptem nem bírtam megállni, hogy ne a táncoló Kristófra gondoljak. Olyan jó lenne vele táncolni! De nem menne…

- Elsőnek csak mellé állítanálak bemelegítésnél, utána egymás mellett táncolnátok egy olyan táncban, amiben rövid páros rész is van. Utána pedig! Együtt táncolnátok szólót a félévi gálán!

- Talán majd egyszer… - néztem Fannira.

- Gondold át! Szuperek lennétek együtt. De ez a te döntésed! Akkor pénteken találkozunk! Három órától leszünk ötig. – kacsintott rám.

Ekkor megszólalt a csengő én meg bólintottam és kimentem a teremből. Szuper! Szóval Kristóf is jön… Ennek normális esetben örülnöm kéne, de most nem tudok valamiért…

A tesit végig szenvedtem! Ahhoz képest, hogy első óra, egész végig futottunk és kötelet másztunk. Marha jó bemutatkozás Pétervári Zoltán tanárúr! Akiről nekünk azt mondták, hogy a legjobb tanár… Na és persze ha ez nem lenne elég alig bírtam magamra húzni a gatyámat úgy megizzadtam! Hál’ istennek a táskámat és a pulcsimat lehoztam a teremből szóval azért nem kellett visszamennem, így izzadságtól ragadva mentem haza. Első dolgom volt persze, hogy benézzek a postaládába hátha jött valami érdekfeszítő. Három levél volt benne. Összeszedtem őket és bementem. Ledobtam magam a kanapéra és arra gondoltam, hogyha most anyu látna, nagyon ideges lenne, mert cipőben jöttem be a nappaliba. Unottan néztem meg az első borítékot. Egy számla anyának. Letettem a dohányzó asztalra. Még egy számla anyának azt is letettem. A következő borítékot már el sem akartam olvasni úgy is csak valami anyának. Persze a kíváncsiság felülkerekedett rajtam így megnéztem kinek jött.

Egy egyszerű boríték volt. Rajta pedig az én nevem. Viszont se bélyeg, sem feladó, se semmi más információ nem volt rajta. Csak a nevem: Podmaniczky Lucának.

Villámgyorsan ugrottam fel és a konyhába mentem egy késért. Feltéptem a borítékot és kihúztam a levelet.

 

Kedves Luca! Már az első nap megtetszettél… Aztán láttalak táncolni.

Gyere ki ma 7-kor a parkba. Abba, ami nem messze van tőletek. Majd táncolunk egy jót!  Ott várlak.

Ui.: Láttalak ma!

Elpirultam. Szóval még is észrevett. És talán tetszek neki. Kihívott a parkba. Randira hívott.

- Randira hívott! – kiáltottam. – Kristóf randira hívott!

 Már csak ki kell találnom, hogy miben menjek. Viszonylag hűvös van már este, szóval elő kell kotornom a fekete szövetkabátom. És azt a bordó hosszúnadrágom. De milyen felsőt vegyek fel? A hajamat tuti kiengedem. Ó atyám!

 

 

A tervem miszerint nem veszek tudomást Kristófról egészen a 5. óra végéig jól ment. Itt van egy háromnegyed órás szünet, hogy mindenki megebédeljen. Én pedig ezt a szünetet beszéltem meg a tanárnővel a külön táncórámra… Amit persze elfelejtettem megkérdezni anyától. Sőt reggel majd nem otthon is hagytam a tánc felszerelésem. Megfogtam a kis rózsaszín táskát és elindultam a lépcső felé. Ha azt vesszük nem is olyan pici ez a táska… Hisz, majd nem leér a földre, ahogy fogom. Ezt is még apától kaptam. Aztán anya erre „visszavágásként” vett egy fekete balett dresszet. Erre apa egy új balett cipővel lepett meg. Majd anyu egy rokira való cipőre, amit igazából minden más tánchoz szoktam használni. Majd nem el is jutottam odáig, hogy zavarjon ez a versengés kettejük között aztán rá jöttem, hogy nekem ez egy bizonyos szemszögből jó, hisz így lett egy csomó új cuccom.

Már épp be akartam menni a táncterembe mikor megláttam, hogy van bent valaki. Egy fiú volt. Háttal állt nekem így nem ismertem fel, de a tudatalattim azt suttogta ismerem. Egy ideig még beszéltek majd a tanárnő bólintott a srác pedig beállt az egyik sarokba. A zene elindult a fiú pedig tökéletesen mozgott… nekem háttal. Aztán egy forgás jött és akkor megláttam: Kristóf volt az. A szívem kihagyott egy ütemet.

Nem csak szívdöglesztő, hanem még táncol is?!

- Úristen! – suttogtam mire a zene megállt.

- Ez fantasztikus volt Kristóf! – tapsolt Fanni. – Nem akarsz te is a szakkörre járni?

- Köszönöm. Attól függ, mikor van. Mert azért a rollerezésre is kell időt szakítanom. c- válaszolt Kristóf én pedig bár nem láttam tudtam, hogy vigyorog.

Én is vigyorogtam. Nem a barátnőjére akar időt szakítani! Juppi! És még egy, mert táncol! Juppi!

Fanni bólintott és a táskájából elő kotort egy lapot. Odaadta Kristófnak, aki megfogta és bólintott.

- Viszlát! – szólt és elindult kifelé.

Jézusom! Ki jön! Hova a francba bújjak? Körbe fordultam, hogy keressek valami búvóhelyet és szerencsémre pont volt egy szertár a hátam mögött, amit eddig nem vettem észre. Kinyitottam az ajtót és beugrottam. Leültem a földre és vártam, hogy Kristóf elmenjen. Ekkor kinyílt az ajtó.

 

Reggel bedagadt szemmel ébredek. Elhatároztam, hogy nem érdekel Kristóf. Rá sem fogok nézni ma! Bár nem lesz túl könnyű, de még mindig egyszerűbb, mintha előttem ülne… Gyorsan felöltöztem és felfogtam lófarokba a hajam. Tíz perc gondolkodás után egy fekete hajpántot is tettem a hajamba. lementem a lépcsőn és körbe néztem. Olyan érzésem volt, mintha megváltozott volna valami… Nem tudom mi. Lehet csak hiányzott anya a konyhából. Hisz kedd van. Ilyenkor reggel hatkor megy dolgozni. de se energiám, sem időm nem volt, hogy ezen gondolkodjak. Gyorsan elővettem a szója tejemet a hűtőből és letettem az asztalra.

Három éves koromban jöttünk rá, hogy tej érzékeny vagyok. Addig télen nem is jártam óvodába. Aztán apu elvitt egy természetgyógyászhoz, aki megmondta, hogy tej érzékeny vagyok. Ez így nem is lett volna fura, ha a doki meg is vizsgált volna. De ő csak annyit kért, hogy álljak elé, úgy ahogy vagyok. Én oda álltam ő pedig elkezdte vinni a kezét a testem előtt kábé 5 centire. Mikor a tüdőm felé tette a kezét elsorolta, hogy mikor és milyen tüdőgyulladásom volt. Akkor még nem csodálkoztam, mert azt hittem apa ezt elmondta neki. Pedig ő még csak meg sem említette ezt a dokinak! Sőt! A saját nevén jelentkezett be így a doki még csak utána sem tudott nézni az adatbázisában! Egy kis ideig még így vizsgált majd mikor a fejemhez ért el kezdett körözni. Csak körözött a kezével lassan és ahol elhaladt ott melegséget éreztem néhány másodpercig. Majd egyszer csak megállt és kijelentette, hogy tej érzékeny vagyok. Utána egy évig minden héten rendszeresen jártunk hozzá lézeres kezelésre.

Pontosan 2 hónapja, hogy kiderült már nem vagyok tej érzékeny. Itt persze mindenki megkérdezi, akkor miért iszom szója tejet? A válasz egyszerű és elég egyértelmű: Mert utoljára három éves koromban ittam és most már nem ízlik. Mint ahogy a sajt sem.

 Fogtam egy tálat és a csokis gabonapelyhemet és leültem az asztalhoz. Kiöntöttem a tejet, rá szórtam a gabonapelyhet és elkezdtem enni. Vagyis el kezdtem volna, ha hoztam volna kanalat. Jót kuncogtam magamon és elmentem egy kanálért.

 

Negyed öt után csörrent meg a csengő. Rá néztem a telefonomra. Öt nem fogadott hívás aputól. Lecsuktam a laptopom fogtam a telefonom, felvettem a cipőm, bezártam az ajtót meg a kaput és beszálltam apu mellé.

- Szia, apa! – mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.

- Szia! Na milyen volt az első napod? – kérdezte miközben elindult.

- Jó. Táncoltam.

- Hol?

- A legnagyobb táncteremben, amit eddig láttam! Ott volt a tánctanár. És azt mondta fantasztikusan táncolok! – áradoztam.

Végül apuval elmentünk a West End-be és vásároltunk néhány ruhát nekem, meg könyvet, meg még néhány dolgot... :)

Mikor haza értem anyu még sehol nem volt. Pedig már negyed nyolc is elmúlt. Mivel apuval vacsoráztunk az áruházban ezért felmentem a szobámba. Nagyon pakolnom holnapra nem kellett mivel első órában kapjuk majd meg az órarendet ezért fogtam a tankönyveimet és levittem a konyhába, hogy majd kössük be. A teendőim listája itt ki is merült szóval fogtam Joss Stirling Storm és Stone könyvét és leültem a kanapéra olvasni. Három fejezet után anyu is befutott egy bevásárló szatyorral a kezében.

- Mit vettél? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Szia, kicsim. Csak egy kis túró rudit, zsemlét meg a túrós sütihez valókat.

- Felmegyek, bejelölöm az osztálytársaimat facebookon. – mondtam és felbaggyogtam a szobámba a laptopommal a kezemben.

Szeretem az emeletet. Igazából nincs akkora, mint a földszint, de csak néhány négyzetméterrel kisebb. Fent minden az enyém. Van egy kis fürdő, a szobám meg egy használaton kívüli, de annál nagyobb raktárszoba féleség. Ez a raktár nálunk olyan, mint a legtöbb embernél a pince csak ez ugye fent van. Mindenki azt hiszi, hogy az egy max. 15 négyzetméteres szoba… pedig nem. Ötször hat méter tele minden féle kacattal.

Leülök az íróasztalomhoz és bekapcsolom a gépet. Elsőnek, ahogy reggel megígértem magamnak Lengyel Kristóf nevére keresek rá. Miután bejelöltem elkezdtem görgetni az idővonalát. Tele van fiús dolgokkal. Rolleres képek, roller, rollerező videó, rolleres kép, amin pózol aztán egyszer csak… Hoppá!  Egy lány derekát karolja át a szőkeség pedig istenítő pillantással néz fel rá. Aztán sorra jönnek a képek: a szőkeség és ő moziban, a szőkeség és ő a vidámparkban, a szőkeség és ő a skate pályán, a szőkeség selfiezik, ketten selfieznek. És akkor  egyszer csak frissít az oldal megint a lap tetején vagyok Kristóf állapota pedig megváltozott : kapcsolatban.  Jesszusom! Úristen! Barátnője van! Miért mit hittél? Hogy ez az Adonisz csak a tiéd?- szól a belső gonosz énem. Lefagytam. Lecsukom a gépet, oda megyek az ágyamhoz és fejjel előre beledőlök. Sírok. De ez inkább zokogás. A lepedőm már is szétázott, de nem érdekel! A szívem most tört össze pedig még csak egy nap telt el a suliból.

 

Minden asztalon egy-egy papírkupac volt.  Miután leültem megláttam, hogy a szekrény, ami a tábla bal oldalán volt nyitva van és egy régi dobozos tévé van benne. Na, jó! Luxus berendezési tárgyakra futotta, de egy normál tv-re nem? Az „eszmefuttatásomat” a tanárnő zavarta meg aki, mint egy tornádó besöpört a terembe és leült a tanári asztalhoz.

- Valaki kapcsolja be a tévét!

Zsolti azonnal felpattant és oda ment, hogy megkeresse a távirányítót, de mikor nem találta megvakarta a fejét és visszaült a helyére.

- Valaki kapcsolja már be! Zsolti nem azért áltál föl?

- De tanárnő csak tudja a távirányító nincs sehol így elég nehéz lesz bekapcsolni…

- Te mekkora egy hülye vagy! Ehhez nincs távirányító! A tévén lévő gombokkal kell bekapcsolni! – mutatott Jázmin hol a tévére hol pedig Zsoltira.

Erre persze az egész osztály hangos röhögésbe kezdett, Máté pedig felállt és bekapcsolta a tévét. A jó hír, hogy az igaztó még csak a beszédje elején tartott a rossz hír, hogy szerintem migrént okoztunk a maximum 28 éves tanárnőknek. Hoppá!

Miután az igazgató elmondta azt a csupán félórányi beszédét és még a művészeti igazgató is mondott néhány szót a tanárnő kikapcsolta a tévét (már rutinos!) és elengedett minket azzal, hogy holnap 6 óránk lesz. Az aulában előhalásztam a csekket a táskámból és átvettem a tankönyveimet.

Haza fele a gondolataimba merülve sétáltam mikor a nevemet hallottam. Megálltam és hátra fordultam. Zsolti sietett felém még mindig a nevemet kiabálva.

- Köszi, hogy megvártál! –lihegte.

- Szívesen. Te is erre laksz?

Hülye! – szidtam magam- Valószínű, hogy erre lakik különben nem jött volna erre!

      - Öööö… ja, igen! Persze! Különben miért jönnék erre?!

Csöndben sétáltunk tovább majd megálltam a kapunk előtt.

- Hát akkor, szia! – köszöntem el és bementem.

Nem tudom miért, de felsprinteltem a szobámba és kinéztem, hogy Zsolti ott van-e még.

Ott volt. A lábát feltette a kerítés alapzatára és egy papírra írt valamit. Miután végzett eltette a tollal együtt és elindult balra. Amerre a suli van!

Hát ez furi! Ott hagyott valamit a suliban? Lehet nem vette át a könyveit… De hát nem is volt nála táska! Na, jó ez nagyon furi!- gondoltam magamba. Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg az utcát bámultam arra várva, hogy feltűnjön Zsolti, de mire feleszméltem már korgott a hasam.

Miután megettem az ebédemet elkészültem és a laptopom előtt ülve vártam, hogy apu hívjon.

A szüleim 4 éve váltak el. És ha ez így eleve nem lenne rossz, akkor még rátettek egy lapáttal, azzal, hogy karácsonykor jelentették be. Akkor egy hétig nem beszéltem velük. Nem tudom miért. Nagyon haragudtam rájuk. Elrontották a karácsonyom… és az életem. Pechemre akkor még se telefonom, se laptopom nem volt a szüleimet meg nem akartam megkérni, hogy adják oda a gépet ezért egy teljes hétig nem beszéltem senkivel. Na, jó igazából a plüss kutyámnak Zseminek beszéltem csak a történtekről. Lehet, hogy beteges, de akkor csak hozzá tudtam fordulni úgy, hogy a szüleimmel ne kelljen beszélnem. A hallgatásom akkor tört meg mikor a szüleim elvittek egy orvoshoz. Mivel tudták, hogy csak fiatalokkal állok szóba egy 25 éves dokihoz vittek. Miután a doki kiküldte őket, hogy kettesben legyünk megmondtam neki, hogy tudok beszélni és csak azért nem teszem, mert tudom, hogy így büntetem a szüleimet. Réka erre megkérdezte mit szeretek leginkább csinálni. Erre mondtam, hogy olvasni. Végül pedig azt az egy órát, amit beszélgetésre kellett volna szánnunk mindketten végig olvastuk.

 

Ahogy Fanni mondta az ofő kiosztotta azokat a lapokat, amikkel a szakkörökre lehet jelentkezni. Én kapásból megjelöltem a táncot és a rajzot. Utána mindenki kapott egy lapot a nem jelentkezős „szakkörökről”. Tanuló szoba minden nap a hatodik óra után kezdődött és négy óráig tartott. A korrepetálás hétfőn matekból és kémiából (szuper kezdhetem hét órával a hetet) kedden magyarból, szerdán töriből, csütörtökön bioszból és föciből, pénteken fizikából lesz. A spanyolt szerdán és pénteken, a franciát hétfőn és csütörtökön fogják tartani és amint kiderült kedden és pénteken német-angol gyakorlóként fog „üzemelni” a terem.

A következő szünetet kint terveztem tölteni. Kivettem a táskámból a balett gyűjteményemet és a fülhallgatómat majd lebattyogtam az udvarra és a bálterem felé lévő padok egyikére leültem. Benyomtam a rádiót a fülesemen és miközben elkezdtem hallgatni a nehezebb balett lépéseket tanulmányoztam a kis saját gyártású füzetemből. Néhány perc múlva leült valaki mellém. Felnéztem a füzetből. Kriszti telepedett mellém egy szendviccsel a kezében.

- Szia! – húztam ki a fülest.

- Szia. Ugye nem baj, hogy ide ültem?

- Nem dehogy!

- Mit olvasol? – nézett a füzetemre.

Felé mutattam ő pedig elkerekedett szemmel bámult.

- Na neee! Te balettozol? Ne már! Úristen!

- Mi az? – néztem rá értetlen fejjel.

- Ismertem egyszer egy balettozó lányt. A suli réme volt! Mindenkit cseszegetett és a két csicskáján kívül nem is volt barátja. Már ha lehet őket barátnak nevezni.

- Hát én nem ilyen vagyok. – mosolyodtam el remélve, hogy nem olyannak hisz, mint azt a lányt, akiről mesélt.

- Remélem is! – karolta át a vállam.

- F kvíz?

- F mi? – nézett rám értetlenül.

- F kvíz. Friends kvíz. Igazából villámkérdéseket teszünk fel egymásnak. – magyaráztam

- Hát oké.

- Kedvenc színed?

- Bézs.

- Rózsaszín. Most te jössz!

- Ömm… Háziállat?

- Macska. – válaszoltam és rögtön az én kis egyéves macskámra-Alaszkára gondoltam.

- Hörcsög, tengerimalac, emu, kutya….. Ja és van egy békám!

- Huhh. Mi a nevük, milyen színűek?

- A hörcsögöm Mogyi és bézs színű. Harci a tengerimalacom barna- fehér, az emuk ugye szürkések, Fruzsi a kutyám pedig egy németjuhász.

- És a békádnak mi a neve?

- Ja! Ő Samu.

 - A cicám neve Alaszka és szürke, fehér és barna színű. De mindegyik szín nagyon világos és barna alig van benne.

- Kedvenc hobbi?

- F kvíz? – jött oda Jázmin és leült a másik oldalamra.

- Ismered? – állt el a lélegzetem.

- Persze. – közölte szárazon. – Mindig ezt játszottuk alsóban a barátnőimmel.

- Beszállsz? – kérdezte Kriszti

- Nem. Kinőttem belőle. – mondta majd elkezdte enni a salátáját, amit egy kis műanyag dobozban hozott villával.

- Kedvenc sorozat? – kérdezte Kriszti visszatérve a játékra.

- Helyszínelők minden mennyiségben!

- A kondom el van vetve.

- Hogyan is miért, Időutazók meg még talán a Leg, leg, leg. – jött Jázmin hangja.

- Akkor most még is játszol? – fordultam felé kérdőn.

- Nem.

- Ja, értem… - röhögtem fel és persze Kriszti is csatlakozott hozzám.

Mire kifogytunk a kérdésekből (amire persze Jázmin is válaszolt, de ő persze nem játszott! Áh, dehogy!) Becsöngettek és felmentünk a terembe.

 

- Jó napot! – köszöntem

- Ó, szia! – köszönt vissza a hifi előtt guggoló nő, de látszott rajta, hogy meglepetés voltam a számára.

Igazán csinos volt. Sárga rövid ujjú volt rajta zöld cica nadrággal és egy ugyan csak sárga bokamelegítővel. A cipője pedig… egy ugyan olyan balett cipő volt, mint az enyém! Babarózsaszín szalaggal megkötve, bár a szalagokat eltakarta a bokamelegítő. Biztos épp táncolni készült.

- Segíthetek valamiben? – állt fel és közelebb jött hozzám. – Csermely Fanni vagyok, én fogom tartani a táncórákat. – nyújtott kezet.

- Podmaniczky Luca – ráztam meg – és azt szeretném kérdezni, hogy hol lehet jelentkezni?

- Majd az osztályfőnököd fog neked egy papírt adni – válaszolt. – Szeretsz táncolni?

- Igen.

- Miket szoktál leginkább? – kérdezte és leült a földre

- Igazából minden félét, bár leginkább a balettot kedvelem, de tudok néhány Hip-Hop és roki koreót. – válaszoltam és leültem vele szemben.

- Táncoltál már egyesületben?

- Igen, két évig versenytáncoltam és négy évig RG-ztem.

- Balettból mit tudsz?

- A Diótörő elejét.

- Akkor hagy lássam! – kiáltott és oda ment a hifihez kapcsolt telefonjához és elkezdte nyomogatni.

- Hát nem is tudom, tanárnő… igaz, hogy cica nadrág van rajtam, de nincs itt a balett cipőm.

- Sebaj! Hányas a lábad?

- 36.

- Tessék, akkor vedd fel az enyémet! – ajánlkozott és már el is kezdte levenni a cipőt

 Miután felvettem és kicsit bemelegítettem a bokámat beálltam a kezdő pózba. Pár pillanat múlva a zene elindult én pedig repültem vele. Ahhoz képest, hogy még csak néhányszor sikerült hibátlanra az a rész, amit táncoltam most minden ugrást, lépést, pörgést jókor kezdtem és fejeztem be. Mikor vége lett megálltam a végpózba és úgy lihegtem. Egyszerre csak hangos taps kezdődött, amit persze a tanárnő csinált. Gyorsan meghajoltam majd leültem, hogy visszavegyem a cipőm.

- Luca te fantasztikusan táncolsz! – dicsért én pedig nem tudtam hova tenni. Még senki nem mondott nekem eddig ilyet!

- Köszönöm. – lihegtem

- Arra gondoltam, hogy a táncórákon kívül bejárhatnál néha és akkor gyakorolnánk ketten. De azért beszéld meg a szüleiddel! És holnap harmadik szünetben megint lejöhetnél, bár akkor hozz magaddal valami tánc ruhát, na meg persze balett cipőt.

- Persze! Úristen! Köszönöm! Tényleg, nagyon! – álltam fel nem győzve hálálkodni.

- Akkor holnap! – búcsúzott a jövendőbeli tanárom

- Holnap. - intettem és visszamentem a terembe.

 

- Most pedig felolvasom a névsort, és aki hallja a nevét az mondja, hogy jelen! – utasított minket Kati néni.

- Andrássy Jázmin?

- Jelen.

- Faragó Ákos?

Semmi.

- Faragó Ákos?

Még mindig semmi.

- Faragó Ákos ne szórakozz! – szólt a tanárnő mire az előttem lévő srác felhajtotta fejét.

- Mi az? – szólt a kómás hang miközben Ákos megtörölte a szemét. Erre persze az egész osztály hangos röhögésbe kezdett csak a tanárnő csóválta a fejét.

- Hegedűs Krisztina?

- Itt vagyok.

- Lengyel Kristóf?

- Jelen. – szólt a nem törődöm hang a bal oldalamról. Úristen Lengyel Kristóf! De cuki neve van! Tuti, hogy elsőnek fogom bejelölni facebookon!!

- Németh Renáta? – ugrott tovább a tanárnő

- Tanárnő, hogy hangzik már az a név, hogy Renáta? Én Reni vagyok! Nem látja? Egy Reni sokkal szebb, mint egy Renáta!

Erre persze Zsolti kezdett el fuldokolni a röhögéstől és ezt mi sem bírtuk kihagyni.

- És én ezt elvállaltam! – dünnyögte Kati néni – Novák Ádám?

- Jel-len! – mosolygott a jobb oldalamról.

- Pap Márk?

- Itt! – jelentkezett Kristóf elöl.

- Pataki Zsolt?

- Tanárnő, hogy hangzik már az a név, hogy Zsolt? Én Zsolti vagyok! Egy Zsolti sokkal izmosabb, mint egy Zsolt! – figurázta ki Renit aki gyilkos pillantásokat lövellt felé Kati néni pedig inkább már leült. – Meg amúgy is! Én Jenő vagyok!

Hát, akik eddig nem szakadtak meg a nevetéstől azoknál ez most bekövetkezett! Jenő? Hogy jött neki az, hogy Jenő? Szegény tannő! Még csak az első óra közepe van és már kifárasztottuk.

- Podmaniczky Luca? – nézett körbe folytatva a névsor felolvasását.

- Jelen. - jelentkeztem mosolyogva mire a tanárnő egy fáradt mosolyt küldött felém. Én megértem tanárnő! De akkor is…

- Simon Viktória?

- Jelen. – jött a suttogás az ajtó felől.

- Szilágyi Xénia?

- Itt vagyok.

- És végül, Váradi Máté?

- Jelen.

Amint Máté kimondta a „jelent” megszólalt a csengő mire mind kitódultunk Kati néni pedig fellélegzett. Hát ez kedves volt, mit ne mondjak!

Leballagtam a lépcsőn kezemben azzal a meggyes sütivel, amit még tegnap vett nekem anyu. Legszívesebben kimentem volna az udvarra, de még nem fedeztem fel különösebben a sulit ezért elindultam a szakkör termek felé. A folyosó iszonyat hosszú volt. A jobb oldalon három két szárnyú ajtó volt a baloldalon pedig öt egyszárnyú. Elindultam a folyosón és elkezdtem olvasgatni az ajtón lévő kiírásokat (na és persze benéztem a termekbe az ajtón lévő ablakokon keresztül) A baloldalon az első volt a Tanuló Szoba hatalmas betűkkel, hogy mindenki jól lássa, hogy igen itt lehet tanulni. Utána egy Korrepetáló terem ugyan olyan ló betűkkel (megjegyezetem magamnak, mert kémiából rám férne néhány óra) majd jobb oldalt jött egy Rajz terem tele székekkel, vászonokkal, festőállvánnyal meg vagy 100 darab ecsettel és vizes üveggel. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen jó lenne itt ülni és lefesteni az udvart úgy, ahogy az ablakon át látom. Bal oldalt megint két terem következett: egy rajz (még egy??) ugyan olyan tárgyakkal tele, mint az előző és egy zene, amiben az összecsukható székeken és kottatartókon kívül nem nagyon volt más. Az első udvarra néző termeknél (jobb oldal) egy hatalmas táncterem jött három oldalt egész falas tükrökkel, egy hifivel és néhány székkel. Az utolsó bal oldali terem egy Spanyol- Francia volt négyes csoportokba rendezett asztalokkal. És a folyosó végén lévő terem jött… lassan közeltettem meg, mintha csak valami rám ugorhatna, ha túl közel megyek. Meglepetésemre-résnyire nyitva volt a kétszárnyú ajtó, bent pedig egy nő guggolt egy hatalmas hifi előtt. Ez is egy táncterem volt, de kétszer nagyobb az előzőnél és minden oldalon tükörrel. Betoltam az ajtót és bementem.

 

Három padsor volt mindegyikben négy- négy kétszemélyes pad, de csak egy szék volt mindegyikhez. Összesen hárman előztek meg. Két lány és egy fiú.

- Sziasztok! – mondtam

- Szia! – szólt az ajtó felöli padsor harmadik padjából egy vörös, rövid hajú lány.

- Csá!- mondta a fiú az ablak felöli padsor második padjából.

Szőke srác volt rövid hajjal, kigyúrt felsőtesttel (ezt a feszülős fekete póló miatt láttam) és olyan kék szemmel, amiben csillogott az, hogy ő még nem igazán nőtt fel. Tuti, hogy ő lesz az osztály legnagyobb poén zsákja!

- Ő Kriszti, a srác Zsolti én pedig Jázmin, te meg…

- Luca. - válaszoltam a másik lánynak.

Jázmin egy igazi szépségkirálynő volt a középső padsor első padjában (ami így mellékesen a tanári asztal előtt állt) Szőke haja halászfonással volt kontyba vezetve és tökéletesen megtűzve minden irányból. Két zöld szeme pedig egy egésszé varázsolta az arcát és akkor még nem beszéltünk barna pánt nélküli nyári ruhájáról, ami elöl a térde felé hátul pedig a vádlijáig ért.

Miután jól szemügyre vettem mindhármukat hátra mentem és ledobtam a táskám a középső padsor utolsó padjába. A terem is nagyon modern volt. Az ajtó felöli oldalon a falba polcok és szekrények voltak beépítve. A tábla elé pedig fehér vászont lehetett lehúzni, amire egy projektor segítségével lehet majd vetíteni. Az ablakok előtt barna sötétítő függöny volt összefogva.

Végül 7:45-re már az összes új osztálytársam megérkezett és leült valahova. Jázmin mindenkivel eljátszotta a bemutatkozást mondván így ő is jegyzi a neveinket (mintha csak egy tanár lenne!) és mi is megtudjuk egymásét.

Az ajtó felöli padsor legelöl kapott egy szeplős Vikit, utána egy Xénit (nem beszélek, csúnyán ezért nem jellemzem) és mellém pedig egy Ádámot (aki így mellékesen nem volt egy rosszul kinéző fiú) a középső padsor a második padban bővült egy Renivel (Xéni elvileg a barátnője bár szerintem inkább a csicskása) és előttem pedig egy Ákossal. A harmadik padsor a fiúké lett. Elöl Máté, utána ugye Zsolti, majd egy Márk és végül egy igazi Adonisz: Kristóf.

Nem vagyok az a fajta lány, aki első nap belezúg egy fiúba, de Kristóf egyszerűen eszméletlen volt! És így mellékesen mellettem ült! Ja és ha ez nem lenne elég végig a szemembe nézett, amíg hátra jött! Na, jó tuti, hogy megártott nyáron az a sok szerelmes regény! Az élen a Rómeó és Júliával, de Claudia Gray Evernight sorozata sem piskóta. Persze az ilyen könyveket még tudnám sorolni: Lélektársak, Amíg élek, Egyszeregy. Ezek a könyvek is fantasztikusak. De persze közben eltértem a témától, ami Kristóf volt.

Gyönyörű aranybarna haján megcsillant a nap! Aztán a telefonozás közben észrevette, hogy nézem… Hupsz!

- Szia! – mondta – Kristóf vagyok, bár gondolom hallottad Jázmint. - nézett rám sandán, mintha csak valami bajom volna.

- Őt nem lehet nem hallani. – mosolyodtam el – Luca.

- Szia, Luca. – szólt megint én pedig majdnem elolvadtam.

A nem túl értelmes, de annál romantikusabb beszélgetésünket a bevágtató tanár zavarta meg.

- Sziasztok! Márkus Katalin vagyok az osztályfőnökötök. Valaki segítene ezeket kiosztani? – nézett a kezében tartott ellenőrző kupacra. Jázmin és Viki rögtön felugrott és mindenki asztalára tettek egy-egy füzetet.

Leírtuk a tanárok nevét és a tanított tantárgyaikat (meglepődve tapasztaltam, hogy nincs ének). A másik dolog, amin meglepődtem, hogy kezdek úgy beszélni, mint egy felnőtt! „Meglepődve tapasztaltam” ez milyen már?

 

Egész este forgolódtam az ágyban. Mikor végre elaludtam akkor is csak fél álomban voltam. Reggel persze álmosan ébredtem. Miután sikerült kiválasztanom mit veszek fel, megpróbáltam kontyba fogni a hajam, de nem volt annyi hullámcsatom, hogy a derekam felé érő hajamat felfogjam szóval csináltam egy gyors lófarkat és elöl megtűztem két- két fekete hullámcsattal. Persze ez az egész sokkal egyszerűbb lett volna, ha ünneplőben kell menni…

Anyu a konyhában forgolódott. Mikor leültem az asztalhoz elém tett két párizsis szendvicset és megpuszilta a homlokom.

- Miért vagy már kosztümben? – kérdeztem anyu kedvenc szürke kosztümére mutatva.

- Lesz egy tárgyalásom kilenckor és még előtte beszélnem kell az ügyfelemmel.

Hogy én ezt már milyen sokszor hallottam! De mivel anyu ügyvéd még fogom is.

- Mondd, hogy váló peres!

- Nem az.

Szuper! Még egy hülye rab, akit ki kell hozni a börtönből!

- Miért kell neked rabokon segíteni? Az összes gyilkos, rabló… szóval gonosz emberek!

- Én csak azoknak segítek, akik szerintem ártatlanok. Narancslét vagy teát kérsz?

- Narancslé. De miért nem tudsz csak váló peresekkel foglalkozni?

- Tessék. - mondta anyu és letette elém a fél liter narancslét – Azért mert az ártatlan rabok több pénzt hoznak és pontosan tudod, hogy szükségünk van a pénzre!

Nem szóltam többet. Tudom, hogy igaza van anyunak. Inkább csendben ittam a teámat és ettem a reggelimet.

- Ja és majd elfelejtettem mondani! – szólt miközben a magas sarkúját vette – Apád négyre itt lesz, érted én pedig kábé hét órakor jövök.

Nyomott egy puszit a homlokomra, felvette a táskáját és az ajtó felé vette az irányt.

- Szeretlek! – szóltam utána

- Én is. – és becsukta az ajtót.

 Bekaptam még a maradék szendvicsemet és én is elindultam. A suli nincs messze tőlünk. Igazából 800 méterre van ezért sétálva fogok járni. Miután elpakoltam a mosogatóba fogtam a táskám, fel vettem a szandálom és elindultam a suliba.

Betettem az MP3-mam fülhallgatóját a fülemben és elkezdtem a számok listáját pörgetni. David Guetta Turn me on-jánál megálltam és rányomtam a lejátszásra. Persze rögtön azokat a Hip-Hop mozdulatokat kezdtem el táncolni, amit még nyáron tanultam egy videóról. Mikor már csak 100 méter választott el a bejárattól kikapcsoltam a zenét és besétáltam a kapun úgy mintha nem táncoltam volna végig az utat. Az udvaron két oldalt padok voltak végig helyezve az út mentén. A jobbra lévő padsor a tornaterem felé vezetett, a bal oldali út a bálteremhez. Egyenesen pedig az egy emeletes gimi épülete volt. Mikor beléptem az aulába csak annyit bírtam mondani, mint mikor felvételire jöttem: Hűű! Nagyon modern volt a berendezés. A falak mentén váltakozva voltak a radiátorok és a három személyes fotelek. Előttem egy lépcső volt, ami a tantermekhez vezetett.  A plafonra pedig táblák voltak erősítve: ebédlő balra, szakkör termek jobbra, tantermek egyenesen. Elindultam a lépcsőn és közben néztem a magasabb évfolyamra járókat, ahogy sürgölődtek. A legtöbben a lépcső mögötti tanári felé siettek, de voltak, akik mikrofonokat és hangszórókat vittek kifelé az udvarra. Mikor felértem megnéztem a kiírást melyik terembe kell mennem: 13-as terem jobbra. Háhá! Miénk a legjobb terem! A folyosó végi! 

 

Fogtam a napozó széket és kiültem vele a kertbe. Szeretem az ilyen székeket. Bírom, hogy hátradőlök, a lábam fellendül, a fejem pedig lejjebb megy. Az apukámmal télen néha belefekszünk és egyensúlyozósat játszunk. Persze többnyire ő nyer.

Holnap kezdődik a suli. A nevem pedig megint a hetedik osztályos névsorban szerepel. Persze nem azért mert megbuktam. Egyszerűen felvettek egy hat osztályos suliba. A gimi nem nagy szám, de ahogy ezt a felvételin is mondtam jól mutat majd azon a jelentkezési lapon, amit az orvosi egyetemre adok be.

A régi sulimban volt egy lány: Hanna. Ő mindig ezzel „piszkált”. Volt olyan, hogy doktor Podmaniczkynek hívott, de néha csak simán doktornő voltam. A Lucát addig nem hallottam az ő szájából ameddig be nem jelentettem, hogy elmegyek. A legjobb barátnőm még sem ő volt. Hanem az a lány, akivel még az első osztályt kezdtem egy másik suliban. Csengével nagyon hasonlítottunk. Ugyan olyan barna, hosszú haj, barna szemek és kábé ugyan olyan magasak voltunk. Ezért sokszor megkaptam a Csenge nevet ő pedig a Lucát. A végén már eltöprengtünk azon, hogy felvesszük második névnek a másik nevét. Így lettem én Podmaniczky Luca Csenge – persze nem hivatalosan- ő pedig Pető Csenge Luca. Szerintem így is tök jól hangzottak volna a neveink, de persze anyu felháborodott, hogy nekem miért nem jó a sajátom. Erre azt válaszoltam, hogy jó az, de egy Csengével még jobb lenne. Anyu válasza erre annyi volt, hogy a szobám felé mutatott.

- Podmaniczky Luca azonnal gyere be! Nem megmondtam, hogy pakolnod kell?

Kinyitottam a szemem. Anyu kinyújtott kézzel a szobám felé mutatott. Ez már tuti, hogy a végjegye! Ennyi erővel lehetne Máthé Veronika Újjalmutagató!

Felkeltem a székből belebújtam a papucsomba és szépen lassan elindultam a ház felé. Anyu erre úgy tett mintha megbökné a szobámat. Értettem én! Anyu annyit akart mondani, hogy szedjem a lábam.

A szobámba átöltöztem és elővettem azt a rózsaszín- szürke iskolatáskát, amit még júliusban vettünk Cserkeszőlőn. Ha elkezdeném felsorolni hol voltunk nyáron összesen két helyet mondanék: Cserkeszőlő és Oslo. Erre jönne a kérdés: Hol van Oslo? Én: Norvégiában. Kérdező: Mekkora város?- Vagy ha gyerek a kérdező: Van ott meki? Én: Főváros, és igen van, de nagyon drága. Kérdező: mennyi ideig voltatok ott? Én: 3 hétig. Kérdező: És Cserkeszőlőn? Én: 1 hétig.

Beletettem a táskába a rózsaszín henger alakú tolltartómat (most ilyen rózsaszín őrületem van, de már 2 éve) és a kis narancssárga (!!!)  pillangós  noteszomat.

Visszatérve a rózsaszínhez: hatodikos koromban kezdődött, elsőnek annyira beleőrültem, hogy a szobámat is át akartam festeni babarózsaszínre, utána ez az egész csillapodott és a rózsaszínt sem keresem már, de jó, hogy vannak olyan dolgaim.

 Igazából a pakolással, végeztem is, mert holnap fogjuk megkapni a tankönyveket. Becipzáraztam a táskát és elvettem egy almát a kis kosaramból, amit még tavaly találtam ki magamnak, hogy ne kelljen mindig kimennem a konyhába, hanem csak elkapok egyet az íróasztalomról és azt majszolgathatom.

Felhajtottam a laptopom fedelét és bekapcsoltam a gépet. Az első dolgom persze a Facebook megnézése volt. 59 értesítés. Hú! A fele az volt, hogy… kedvelte az oldaladat, ami így összeszámolva már 200 like a csajos oldalamon!! A többi pedig játékfelkérés volt.